2010. január 20.
IX. évfolyam 1. szám
Szépirodalmi Folyóirat
"Szépszó és Értelem"
I.
Az emberélet útjának delén,
delén is túl, már-már estébe hajlón
nyomozni kezdtem: miből lettem én.
Bóklásztam dombok tövében a parton,
talpam alatt kagylóhéj, csigaház
reccsent…De aztán mélyebbről morajlón
hangzott mint kéretlen kioktatás:
belőlünk vagy – tudatta porladó
kar-, váll-, medencecsont, mészrakta váz,
nyakszirt, csigolya, borda, porcogó,
ujjperec, zápfog, köröm, koponya-
szilánk, por, zúzalék: a korhadó
gyökerek közt konok matéria.
Ükapám, szépanyám, százezer ősöm
kopásálló, teherbíró, soha
nem hajlítható csontját érzem… Őrzöm!
Tartós, megtartó, eltartó örökség.
Ha ebből lettem, ezt kell megköszönnöm.
II.
Füred, Csopak, a két Örs és Paloznak,
Almádi, Lovas szőlőhegyein
telet túlélő rügyek riadoznak.
A nedv, amely a vesszőkben kering,
s majd nedüként öregszik-érik borrá, s
a víz, mely a föld hajszálerein
szivárog át, táplálva kutat, forrást,
a verejték, mely megcsillan korán
kelő, kapáló, metsző, ojtó, folyvást
reménykedő földműves homlokán,
a vér, mely kiserken csatába hajszolt,
egymásnak ugrasztott fiúk nyakán,
a könny, mely kíngyötörte gyermekarcot
szánt végig, áztat, mar, s melyet közöny
és bűntudatra bujtó gőg fakasztott,
a víz, a vér, a verejték, a könny:
magamba áramoltatott folyam.
Ha ebből lettem, ezt is köszönöm.
Gyárfás Endre:
Ha ebből lettem
 | ||||
Tartalom
Könyvajánló
A MEK-ről letőlthető
művek
Ajánlott Honlapok
Munkatársaink
Honlapjai
Robert Schumann
Symphony No: 3
2. tétel
| ||||
| ||||
Zöld az erdő, zöld a hegy is,
a szerencse jön is, megy is.
Gondok kése husunkba vág,
képmutató lett a világ.
Egész világ ellenségünk,
űzött tolvajok közt élünk.
Nem loptunk mi csak egy szöget,
Jézus vérző tenyeréből.
Isten könyörülj meg nékünk,
ne szenvedjen tovább népünk.
Megátkoztál, meg is vertél,
örök csavargókká tettél.
Zöld az erdő
| ||||
Zsigó Jenő
Zene
Ando Drom együttes előadásában
Diósi Ágnesnek
És kitalálom új, saját kis világom;
gyűlöltem... s nem győzhettem le a véremet:
szíven mart a szégyen. Most hát ki kiáltom!:
Fekete szemem könny, mint sötét hold ragyog
mert cigány vagyok, mert magyar vagyok
mert két kardot hordok és emberléptemet
végzetem vezérli, míg porrá hamvadok.
Bárhol e világon a MÁS: baja tenger;
titkon, fű alatt ősi állatvágyak
sértik méltóságát s döfik villa-szemmel!
Cseppenként szivárog erőm, csak kis álmok
tartanak meg, a pengék húsba vájnak;
hazám idegen, nyesné vézna szárnyam:
szabad akarat s vágy; élni mint sirályok.
| ||||
Sárközi László
Jajszó
| ||||
| ||||
(Jegyzetek egy képregényhez, amelyet
Kosnás Rolanddal nem csinálunk meg)
Csöngettek. Először csak egyet, aztán még ötöt, ahogy a tolakodók szoktak.Mi a verandán ültünk, csak hallgattuk, naná, hogy nem mozdultunk. Elvégre a hajnal az hajnal.Megint csöngettek. És megint ötször.A bátyám erre megkérdezte, megnézzük-e, ki ez az állat.- Nézzük. Ha nem, úgyis agyoncsönget minket.Erre a bátyám kiüvöltött, hogy ki az, és mit akar ezen a hajnali órán!?- Csak érdeklődni szeretnék! - mondta, aki csak érdeklődni szeretett volna azon a hajnali órán.- Érdeklődjön kéremszépen! - mondtam nyájasan, széttárt karokkal mentem a kapu felé.- Jó napot kííívááánok! - üvöltötte az orromba az az ember. Halkan megjegyeztem, miszerint reggel van, hajnal.- Hát...- ennyi jött ki belőle.- Tudja uram, mi a különbség a napot és a reggelt között?A kutyátlan ember
Juditnak
Emlékeim, akár a jégcsapok
úgy függnek az évek ereszén...
Helyetted a sorompókart szorítom magamhoz
bár elrobognak vágyaimmal a dízelek,
én kénytelen vagyok helyemen maradni
ott , hol ismerősként köszönnek rám a hajnalok
s a munkába siető asszonyok, kik szemeikben
hozzák az otthon melegét
hajukon társaik csókjai fénylenek,
akár a puha hó a peronon -
majd elsöpröm, mire jössz a vonathoz
szótlanul , rám sem nézve...
Bizony furcsa egy pár lehettünk
egy tanítónő és egy vasutas,
ki verseket írt s diploma helyett
papírt és tollat hordozott zsebében.
Emlékeim, akár a jégcsapok
hajam közé rakja fészkét a tél -
begombolom magányom s melegedni
a kályha mellé ülök, mint az öregek...
Verőcemaros, 1980. január 10.
| ||||
Emlékeim, akár a jégcsapok
Hommàge a Toynbee
| ||||
A köd szűrte halvány derengésben a század
- rabolni kész, sunyi, gyilkos -
erőtlen, de befogja számat.
Mióta is? Évezredek óta
csattog a korbács, vagy hallik más nóta,
s ki-ki tudása, hite szerint,
mi kedvesebb neki, azt választja megint.
S a romok közt, a véráztatta földből
hányszor született a régi anyaölből
újjá mindaz, mi évezredek óta emberi,
a tudás, a jóság, a szépség, mennybeli
ígéret - s aztán újra korbács…
De egy civilizáció sem kerülte el sorsát:
született és meghalt. Így megy réges-régen.
Így volt mindig, s így lesz időben és térben,
s majd eljönnek siratni egy új rend fiai
mindazt, mi szép volt itt, égi, európai.
| ||||
KÉTHÁTÚ ÉLETÜNKBEN ÁTKAROLLAK
csontig anyám, míg belülről ölelget
csontpalotád, amint befont a gyermek
és kifosztott, mint engem te maholnap.
Mozdulatom, szavaim szerteszórnak,
mozdulatok és szavak visszavernek
erősítve, mint fényt a tükrös termek,
s elfödött szirtek lékjét a hajónak.
Csak az élőt, csak azt tudjuk legyőzni,
aki harcol a kötözött anyagban.
Aki belül mar, önmagát megőrzi,
a halott életünkben halhatatlan.
S hogy rád hajlok résén a rejtekeknek,
viráganyám, - gyermekem ölelkeznek.
1967.
Nógrádi Gábor
| ||||
| ||||
Aba-Novák Vilmos
festőművész
Dr. Faragó Ambrusnak
Kortársunk lettél, Dózsa unokája,
népedért síró, bocskoros nemes, te
lázongó kálvinista, ki az Istent
bajtársának érezte, nem urának.
Kortársunk vagy, mert régi verssorokkal
a perc ma támadt emberkéit épp úgy
idegesíted, mint sok év előtt a
vén huncutokat, gonosz ostobákat.
És lásd, az öreg Kúnnék százezerszám
készülnek halni újra, mert a gyógyszert
- mely életükhöz hozzátenne néhány
hónapot még - nem tudják megfizetni.
Újpesten, elcsapott legények vackán
megint a nyomor álmodik s a disznó-
fejű Nagyúrral nincs, aki kiálljon,
mert már a böllérkést is rozsda marja.
Korcsok, cifrálkodók és félig élő
magyarkodók ítélkeznek fölötted,
kitépnének e földből, mint a dudvát,
hiába vagy millió gyökerű.
Néped megint minden igának barma,
mert harcot végig - tudjuk - sose harcolt,
verőt játszik a vertnek született most
s közben fejét, jussát, szívét kobozzák,
őrzői rég cserben hagyták a strázsán
a hitet, mit az ember Szépbe-szőtt itt.
És Komp-ország - szennyes hullámot szántván -
a semmitől a semmihez verődik.
ADY-IDÉZŐ
| ||||
A tél szívemnek legmélyéig ér,
egy vagyok ez őszinte világgal,
dísztelen, komor.
Nem lobbizom semmilyen nyárral,
és önhitemben meg nem alkuszom.
Nincs érte bér.
Csillámlón az óriás semmiben
bolyongok. Nem hív senki sem.
Hívatlanul török rátok újra!
Igen mély a világ hidegjének kútja!
Lehoczki Károly
A tél szívemnek...
Vajon a formák,
hogyan nyelik el a hangot,
s a hang hogyan formálja
bennem a gondolatot?
Hogyan táncolnak a színek
a fény forró homlokán,
merre mélyül a közel,
s az áldozat szándéka
mellőzi-e fondorlatot?
Vajon a lángok
hogyan szülik a csillagot,
s a sötét sorompója
átengedi-e az áramlatot?
Hogyan kapaszkodik a szó
ajkam izzó márványlapján,
merre törik az irány,
s a szirmok bölcsőjében
megőrizhetem-e a hangulatot?
Vajon az érintés
hová rejti a mozdulatot,
s a tiszta képzelet
merre tolja az akaratot?
Hogyan nyílik álmom
virága a lombok dallamán,
kihez láncol a vágy,
s létem lényegének jogán
elérhetem-e a magaslatot?
Vajon az idő,
merre forgatja az óralapot,
s a talányok céltábláján
láthatom-e a találatot?
Hogyan olvad az igébe
a halál rontó gyökere,
s az édeni gyümölcs
húsába olvasztva lényem,
termővé tudom-e tenni a magot?
V a j o n
Mióta már Veresmart nem tartozik a világ elfelejtett szegleteihez, nem marad le a friss hírekről se. Szinte azon a nap, amikor felszállt a madárinfluenza réme, már itt is tudtak róla. Nem festették sehogy másnak. Pont olyan rémséges, és pont olyan fekete, mint amennyire ördögi. Jött a rádióból, mutatták a televízióban, vagy három számítógépen is bejött, a déli vonattal s a délutáni autóbusszal is jött egy – egy belőle. A rém végig ment a piactéren, ide – oda bekukkantott, elment a patakokra tartó kisutcákon, a templomtoronyból meglátta a hegynek menő két utcát, uccu, azokon is felkapaszkodott. Mindenhol eldicsekedett azzal, hogy mi bajt képes maga után hagyni. Nem emlékszünk senkire, aki örvendett volna neki. Rémes rém volt, a szó igazi értelmében. Ettől kezdve beköltözött az emberek lakásába a félsz. Nem lehetett tudni, hol üt tábort és onnan miként támad? Emlegettem, hogy a mi falunkban szokás szerint, erősen sok a példabeszéd. Sok jelentős eseményre emlékszünk a történelem szerint. Vannak tapasztalatok csatákról, 
Magyar vagyok
Adj erőt, indulat,
indulat, tarts össze:
nézhessek gyönyörködve
jövőnyi varázsgömbbe.
Hogy láthassam a kezem:
ütésre lendül éppen,
s hadd lássam tombolni
önmagam (egyik énem),
láthassam még álarcom
hullását, szelídségem
pazar agóniáját
(rekviem nem lesz értem),
majd állati vágyaim
lássam, így, pőreségben:
ösztönök foglya lettem
halálos ölelésben.
| ||||
Varázsgömb
Idegen lett a régi rét,
nézem a távoli falut
- eltűnt a visszaút.
Torz óriás bólint reám,
úgy sír, hogy felsóhajt a völgy
- a vén útszéli tölgy.
Amott sárkány sziszeg felém,
mérget lehel, utamba áll
- láp kénes gőze száll.
Ott kendőikkel intnek,
hívnak a mélység árnyai
- köd lenge fátylai.
A dombon kristály pagoda,
és benne aranylámpa ég
-jó lenne hinni még.
| ||||||
BOLYONGÁS
| ||||
Kajuk Gyula
Találkozás a parkban
Isten a parkban ült,
egy barna, zsíros kalapban;
félrehajtott fejjel figyelt,
hogy zizzen a téridő a Napban.
Fölötte galambként
a Szentlélek keringett;
de lelőtték, mert bemocskolt
egy drága selyeminget.
Isten a galambra ügyet sem vetett,
nem adta fel néki a végső kenetet…
- Az a szolgák seftje! – legyintett hevesen.
- Pattints egy sört inkább!
- Sok habbal szeretem! -
A harmadik kör után gazdát cserélt
két régi nőm és egy használt Fiát;
s most van egy papírom, melyben elismert,
mint egyszülött fiát.
| ||||
Bőröm alatt is pénz, nyargal paripám,
Hatalomban ülök, ölemben szőke cicám;
Boldogság, glóriafény, babérkoszorú,
– Akkor hát mind az enyém?
Harpagonok zsákjában hallgat a kétség.
Kincs, karrier, megvett diadal,
Kimeszelt síron díszes, nagy ravatal,
– Tényleg, mennyit is ér?
Jégsorsnak cigarettaparázs a holnapra,
Mondd meg, mit ígér?
Olvad, elillan, nincs; – keselyű se rikolt,
Temetőnek füstköde, égett hús szaga fojt,
Kezem kiürült – üresen, ami volt –,
S ami van: csak a holt.
Csak a petty, csak a folt.
Számolom értékem, papirom,
Állat alá sok szalma-alom,
Lepecsételt oklevelem,
AIDS tetoválta lélek-látleletem.
Üres hát mind a kezem.
Mint meg nem született csecsemő
Sír benne a semmi…
Jó Uram, íme most Te elődbe hozom
Már halva világra nyögött porszemnyi
Életemet.
Lásd, ez minden vagyonom.
Kezdj vele, kérlek, tégy valamit.
Üres kézzel
| ||||
a/ Életem említetlenül maradhat
a történelemben: annyi legyen,
mint mikor… Igen: megtér éjjeli
kisdolgáról Trisztán, ott a fenyéren
megbillenti ügyetlenül az alvó
Izolda lábfejét: „Kedves, te vagy?”
— szólal a nő, s bizton alszik tovább.
Trisztán a holdra néz; e semmiség,
tudja, hallgatni fog a másnapi,
az ezredévi lobogásban.
b/ Koromba leskelődj, vitézi Trisztán,
de vigyázz, mást láthatsz, mint akkoron;
görnyedve ámulhatsz a pince titkán,
alagsoron valódi a korom,
mert láb alatt vagyunk, lapalji jegyzet,
fő szöveged, roppant mítosz alatt,
hadd adjam át dús emlékezetednek,
varázsital embert hová ragad;
fehér-e vagy fekete a vitorla:
kétszínű nőd igazságot felez.
Itt alább viszont nincs megmondhatója,
a bő torok milyen rést szövegez.
| ||||
Bárdos László
Trisztán-kommentárok
Első hó
Mi megfagyunk, de
Isten talált magának
télikabátot.
| ||||
| ||||
– Ezekkel mi legyen? - emelte meg a kezében tornyosuló papírköteget padtársam és hű barátom, Barta Laci.– Szerinted, amit nyolc év alatt nem tanultunk meg, három hét alatt bepótolhatjuk? – kérdeztem vissza.– Nehéz ügy, a hó is leesik, mire átrágjuk magunkat ezen a paksamétán.Tanácstalanul néztük egymást.– Két dolog lehetséges - szólaltam meg némi szünet után.– Vezesd, elő ne kímélj!– Bezárkózunk egy szobába és „magolunk”. A végére elfelejtjük azt a keveset is, ami ránk ragadt és lehet, idegorvosnál kötünk ki.– Vagy?Ilyés János
Érettségi
L.J.A.-nak ajánlva
Tűnődöm, itt a téren, ablakomban
örökös súgásán a hársfalombnak;
ágaikon este a vadgalambok,
mint szürke gondok guggolnak – nem szólnak
reggelig-, csak olykor, riadt-dühödten
belevág szárnyuk a zománcos éjbe:
nyomán falevél és néhány pihe toll
lehull – betakarni a csöndet szépen;
és rejtélyes-némán a padokra ül
az égi üzenet, valami fenség
csillag-világosa, ezüst-mosolya
a Holdnak…Fülembe suttogja versét
a féltucatnyi hárs: ígéri mézét
nyárutóra, s tán idő utánra is ---
Tűnődöm, hová napok, hetek, hová?
Már a zöldszín éjjel bontja szárnyait.
Bordány, 2009. IV. 27.
Szent István tere
| ||||
Bandi bá madárbetegsége
| ||||||
Hogy történt ez?Hát, nem úgy, hogy fogtam magam, és Vereckénél bejöttem. Ennél jóval bonyolultabban.Kezemben megszalad a körömvágó olló, bele az ujjamba, magyarosan káromkodom, piros cseppek potyognak a fehér kéziratpapírra. Megkeresem a szemüvegemet (nem nagy kunszt, a homlokomon van), a pacnira hajolok, kíváncsian vizsgálgatom: elképesztő elegy! Csak amit így szabad szemmel (plusz két és feles ókuláré, persze) ki tudok venni: német vér; szerb vér vagy horvát? – nem látom tisztán; albán; tót, szóval szlovák vér; olasz vér; francia; talán egy pici lengyel is; meg valamennyi közelebbről meghatározhatatlan, már agyonkevert kelet-európai vér. Ja, meg magyar, az is van benne. Felröhögök: voltaképpen milyen nyelven – vagy nyelveken kellene nekem káromkodni, ha elszabadult „vérem parancsát” követném? Ha létezne egy közép-európai eszperantó (miért nem csinál valaki?!), nyilván azon!De hát, az igazat megvallva: tök jó nekem a magyar is. Hallom, ahogy halad
az idő. Felsebzi a lábam
az elfáradt cipő.
Futok. Hervadt hajam
fodrozza a szél. Röpül, s megelőz
egy száraz falevél.
Rohanok. Csüng rajtam
a bánat. A vadóc vadhajtások
szaggatják ruhámat.
Ezüst harmat hullik,
alkonyul. A futómadár szeme
homályba borul.
Állok. Csak az idő
siet. A távolban a végtelen
és egy csillagsziget.
| ||||
Futómadár
| ||||
Égből csüngő horgon
szeretet vergődik,
mások közé esett,
menhelyre, pendelyre
vetkőzött, s pityereg....
Kihalt már a fészek!
Vándorló madarak
rég nem vándorolnak,
vánszorgó, vergődő
szárnyak csapkolódnak....
Elfelejtett arcok,
kacagó gyermekkor,
sárguló fényképek,
egymásba tapadó
reménytelenségek.
A kavicsos agyag
homokká változott,
rögtelen darabok.
Szertezilálódtak
mint emberragacsok....
Légtelenül lebeg,
egy táncoló végzet,
hazug szavak miatt,
kifordított kabát
lett már minden vigasz...
| ||||
Évtizedek után láttam:
kőkeresztek sorfalában.
Milyen szép is volt hajdanán!
Fénytáncot járt a nap haján.
Csókjai buja fűszerek,
forrón ölelték hűs szelek.
S ha futott réten-hegyen át,
füvek csiklandták derekát.
Talpán ma rozsdás levelek,
fölötte bárányfellegek.
Száraz avaron lépeget.
Csak földet néz, nem kék eget.
Mögötte minden,ami volt,
előtte sok-sok régi holt.
Most sírok között andalog…
Várják már fönt az angyalok.
ASSZONY A TEMETŐBEN
| ||||
Panaszláda.com
A cyber-világban csavarogtam a minapában és egy érdekes fórumra bukkantam. Aszongya, hogy panaszláda.com. Rögvest az jutott eszembe, hogy nekem is van bőven panaszkodni valóm s mivel senkit sem érdekel, ha előhozakodok a problémáimmal, gondoltam, hátha itt meghallgatásra találok. Sose lehet tudni, hát beregisztráltam. Válaszoltam a szokásos bizalmas kérdésekre, beírtam a szokásos link válaszokat, nevem: Julius Caesar, címem Bogota, Columbia, hányas cipőt hordok, mit ettem vacsorára és melyik fülem zúg… tán csak nem vagyok bolond elárulni, hogy valóban ki vagyok. Azt már régen megtanultam, hogy az interneten mindenki hazudik, miért én legyek a kivétel. Van erre a célra nekem egy külön e-mail címem is, namikozodhozza@freemail.hu . Beveszik. Nem is olyan régen, tiszteletbeli tagsággal tisztelt meg a Nagylábúak Nemzetközi Szövetsége és tizenkilenc házassági ajánlatot kaptam vérmes hajadonoktól. Nagylelkű havi apanázzsal.Te ismerősből alig lett ismerős!
Te, aki őseid emberi érzéséit
húzod magadra esténként,
aludj, s álmodj!
Köszönöm a pillanatért
született akaratod,
mert mint ezerszer
harapott hasonlatok
keltek, s nem csordultak túl,
még nem, álmaidon….
Hát ez az!
Mert igaz!
Ennyit mondok csak:
Köszönöm.
| ||||
Köszönet
Van olyan ingovány, ami először
biztos útnak látszik.
Itt süllyed a betonalapú aszfaltos út,
az alapkövek zsombékká váltak,
a rét füve bűzös, rothadó szalma,
kamillafőzetnek látszik a méregpohár,
a mező virágai Lukréciának nyílnak,
ki a másvilágon nevetőgörcsökben
fetreng az élők kínjain.
| ||||
Ahogy látszik
| ||||
1961. április 12-én
Századom arcát láttam e napon
a kettős lélek szkizofrén jegyével:
Fasiszta Iszony a vádlottpadon –
s az új Faust a világűrbe ért fel.
E kor nyitotta már a végtelent,
és az ösztönök őskusza poklát hordta:
egyik kezével gázkamrát emelt,
a másikkal felnyúlt a csillagokba.
Ki túl az évezred határain
korszakom titkát, sírunk vallatod,
e percre nézz: lásd, benne annyi kín
vonaglik még, de immár mind nagyobb
az ember, általlépve álmain.
Vigyázzatok, hogy élni tudjatok!
Az új Századhoz
| ||||||
Bár a spaletták még be voltak húzva, riglizve, az öreg szeme úgy pattant fel hajnali négykor, mint a régimódi kakukkos órákon az időjelző madárka ajtaja. Egy percig várt még, hogy az ébredéskor mindig rátörő heves szívverés megcsituljon, aztán óvatosan felhajtotta a tükrös huzatú, pehellyel jól megtömött parasztdunnát és kiült az ágy szélére. A széttaposott, kényelmes bőrpapucs szinte magától csusszant fel a lábára.A szobában még sötét volt, csak az éjjeliszekrény tetején levő üvegtálca szélén csillant meg egy kósza sugár. Az öregember óvatosan kinyitotta a szekrényke ajtját és kiemelte lentről a pálinkásüveget.
| ||||
Egyetlen művészet sem csupán a nagyokból táplálkozik. Ők sem nőhetnének meg a kisebbek nélkül,
az irodalomtörténet folyamatosságát ezek az utóbb kevéssé ismert vagy elismert szerzők tartják fenn.
Közülük válogatunk, hogy kiemeljük őket a feledésből. Legalább a tudat, tudatunk következő „kihagyásáig”.
Dr. Bárdos László irodalomtörténész
| ||||
Gyárfás Endre: Ebböl lettem
| ||||
Pásztor Béla
1907-1943
Az esti imát már végighadartam.
Tekintetem nagy, bolyhos szárnyon röppen.
Egy éji pille zümmög még csak halkan
A ráfonódó lámpaszőtte körben.
A kapu előtt felvonít a bánat,
Hogy árva vagyok, hallom borzadozva.
De ajtó pattan s látom vén apámat,
Vállán az éjt, mint sebzett szarvast, hozza.
A sötétségben óránk ketyegése
Vad csobogássá nő — és mint a csónak
Meginog ágyam s már a messzeségbe
Marad a pitvar, hol hugom dalolgat.
A kútból holdfényt mernek a cselédek.
A konyhaküszöb — elmosódó partsáv…
Anyám épp halból készít estebédet
S az aranyhártyás úszóhólyagocskák
Tükrén lágy képe messze-messze szállong.
Hiába nyúlok érte már riadtan,
Vak ujjaim közt, mint kis, gyönge hályog
Az emlékezés rezgve szertepattan…
1930 körül
FURCSA, RÉGI KÚRIA
E furcsa, régi kúrián
Él ráncos, vénhedt nagyanyám.
Itt szült tizenkét gyermeket
És hatot innen temetett.
Hat égő seb a szív alatt,
Mely minden éjjel felfakad.
Hat zúgó fa a ház körül,
Lombjukon hat holt gyermek űl.
S ha toronyban, a hold alatt,
Éjfélt mutat az óralap,
Kinyujtják foszló kezeik,
Az ablakokat verdesik.
S vért ad már ódon fészerén
A lidérc-szarvu vén tehén.
A kútban holdas, sárga lúg,
Az ólban háromlábu tyúk.
Kuvik a háznak padmalyán
S a kövek közt holt nagyapám.
A húsa vályog, csontja mész,
Szakálla átütő penész.
S e házra meredten vigyáz,
Mint befalazott őr — a gyász.
Nappal éhbérért tollat rágok
És császárom, a tröszt ura,
Csörgő pénzével úgy táncoltat
Mint kígyókat a furulya.
Talmi ruháim fordítottak,
Jobb oldalt hordom a szivem.
Kutatja aggott két szülőm, de
Nem találja már sohasem.
Valaha én is gyermek voltam…
Most már csak adok és veszek.
Gyilkos kalandok után elrejt
Cinkos menhelyem: a tömeg.
Pár év és láncra ver a köszvény.
Testem kamrái telve már
Mésszel, epével, orv cukorral
S szemüvegem: a láthatár.
De éjjel, mikor nem lát senki
Elhagyom ócska fekhelyem,
Csillag-olajos izmaimra
Holdból szőtt ingem felveszem.
Aranyüveg a nevetésem,
Testetlen kürt az énekem.
Őzlábú szelek hátán szállok
Kibontott hajú réteken.
Körém sereglik szarvas, medve,
Pipacs és gomba: mind rokon!
S koronás álmok övezik már
Faágas ékes homlokom.
Ó rút vagyok, korcs, korcs, gonosz s eszelős!
Árnyam is gyűlöl — rettegve előz.
Jótétem mind-mind fércmű és keszeg,
De műremekké nő, ha vétkezek!
Nyomomban, mint királypalást zilál
Mérges gyertyákkal átszőtt félhomály.
A halálnál is nagyobb messzeség,
A magány vonja utjaim körét.
A képzelet, e gyilkos cselszövény
Ölette meg mind, kit szerettem én.
Nem szivverésük — ifjú évüket
Oroztam el s most léptemmel üget
A sóhajuk és kongva testet ölt,
Mit telhetetlen képzelmem megölt.
S ha álmom rémes függönye megett
Konok birákká nőve lengenek,
Szemük halottként homlokomra fagy,
Tátongva súgnak: gyilkosunk te vagy!
S mint porhüvelyt, kötő részvétüket
Lerázzák mind, s hogy elveszítsenek
Itélő ujjuk rajtam összeér…
S egy szót sem szólnak lelkem üdveért.
Ó, költők, mind a kerti fák!
Beírják házaink falát
Árnyukkal minden éjjel.
Mint roppant sötét verssorok
Águknak árnya úgy csorog.
Csapongó szenvedéllyel.
Lebírhatatlan indulat
Vezeti zúgva águkat,
Hogy alá s fölhaladva
Nagy lomb-ecsettel vessenek
Borongó, lomha verseket
Holdérte kőfalakra.
Sötét lovasról balladát,
Mint rugtat havas dombon át
S az árnyát sírva húzza…
Kígyót, virágot mindenütt
Amit csak kíván ihletük
S a szél a lenge Múzsa.
Mezitlen, nyurga szűzeket
Egy-egy dőlt klastrom-ív felett
Még hosszan eltűnődve,
De fazúgássá nő a csend,
Amint „ím most a hold lement!”
Írják a tótükörre.
S águk, mely eddig réveteg
Árnyat vont csak a rét felett,
Vad végsorokba tör ki —
A szomj csavarja lombjaik:
Mindent leírni — hajnalig,
Mely árnyukat letörli.
Engem is ez a láz hevít,
Hogy majd a végső reggelig
A sor végéhez érjek.
Szél, rázz! percet sem veszthetek!
Sorsom falán már ott lebeg
Törlő ujja a fénynek.
| ||||
Alkonyi tenger ez a tenger,
Arany-kék s merő rőt szinekkel,
S márvány taréjú hab alatt
Félistenek és cethalak.
Nézem a párás távolt, s látom:
Bíborba játszó amforákon
Mint elkanyargó szürke szál,
Ifjúságomnak füstje szál.
Hajómon drágagyöngy és mirrha,
Mégis a szívem mintha-mintha
Árvább volna, mint akkoron
Sósvizes, izmos hajnalon.
Lelkem már istenekkel terhes,
De kalóz-szellő sohsem verdes
Hajóm vásznán és nem izen,
Hogy új kaland új vizen.
Zöld szemeivel száz sziget
Lothossal élni nem hitet,
E hűvös alkony-ég alatt
Nincs mámor már, csak gondolat.
Nem fáj a sem, hogy: nem lehet!
Nem űz a szomj, mely kergetett!
Nincs könnyem: — tudom, mindhiába,
Nem érek többé Ithakába.
Idézlek, porladó rabbi,
Ősöm, Liva ben Becael!
Halotti ruhád rojtjai
Suhogjanak az égre fel!
Repess, mint fekete madár,
Kaftánod szárnyán, holt rabbim!
Eszelős király árnya áll
Prágának felleg-tornyain.
Trónján a köd felégetett
Templomok füstjeként kering.
Mellén keresztben kard remeg,
Testén lánc-szemű csipkeing.
S még most is féli Gólemed!
Éjfélkor újra lóra hág,
Követi őt a rettenet,
Mint dobogás a lópatát.
A csend mint felvert eb ugat.
Bősz ménje orrán páraként
Horkan az éj — és Bábudat
Kutatja ama kő-legényt!
Kertünkben rugtat és lenéz
Kutunkba, s vadul tépi szét
Ablakunkon a rettegés
Vonagló, rejtő függönyét.
Csóvája tornyainkra csap,
Templomív dől, ha ujja int.
Megfojtott kígyók, madarak
Vére mocskolja kelyheink.
Hagyd el hát süppedt fekhelyed,
Zúzd porrá szemed cserepét,
Köpd ki, mely köti nyelvedet,
A zöld rögöt! — szót vár a nép,
Igét, óh Liva, holt rabbi,
Melytől a kő mint toll lebeg.
S melytől Altenau boltjai
Alatt megéled Gólemed.
Ha üldözik a kígyót,
Hozzásimul egy ághoz.
Szárnyaival a lepke
Kék szirmokat utánoz.
Vadak a téli tájon
Hószürke bundát öltnek.
Ki venne nyíllal célba
Fát, virágot és földet?
Ha űzött kígyó lennék,
Sziszegnének az ágak.
Ha lepke volnék, szirmok
Szárnyakként csapongnának.
Bujdokló róka lennék,
A hó vörössé válna…
És velem hullnál, világ,
A gyűrűző halálba.
1941
Vaclav a pestisjárvány idején fogadalmat tett,
ha a vész elhagyja birtokait, templomot épít.
A pestis elmúltával fel is épült a templom — a
járványban elhaltak csontjaiból.
I
A kegyúr
Ó ébredj! Vaclav hercege!
Tépd fel penészes szemfedőd.
Zöld páncélingben lengj közénk
Még harmad-kakasszó előtt!
Most újra itt jár nyúlt lován
A nagypalástú, sárga vész!
Nem tartja vissza kopja, kard,
Szenteltvíz, seprő, szemverés.
És nincs már városunkban ház,
Mit vad keresztje nem jelöl.
Pincékbe rejtjük életünk,
Mint gyertyafényt a szél elől.
Bősz arcunkon a félelem,
Mint redős, sűrű kámzsa ráng.
Elűzzük beteg gyermekünk,
Csók nélkül nézzük holt anyánk.
Hiába ölel kedvesünk
Zord füstölők közt, hajnalig,
Bénultan lessük keblein
A lámpák pestisfoltjait.
És lázas sóhajként repes
Szánkban a mind fogyó idő —
Ébredj hát, Vaclav hercege,
Te híres templomépítő!
Kegyúr, ó hárítsd újra el
A halál ránk csapó kezét,
Igérjél néki templomot,
Hisz van halott és csont elég!
II
A templom
Jertek velem, ti szenvedők!
Kövess, te kámzsás, furcsa had!
Bár szél tépdesse köntösöd
S mankódra kígyók kusszanak.
A bőjt, az ostor nem segít
Lepergő imád mit sem ér,
A megvonagló ujjakon
A kín füzére összeér.
De vár rád Vaclav temploma!
Az embervázból épített,
Hol szögletes, nagy csontkarok
Tartják a lázas boltivet.
Csigolyacsipkés oszlopon
Merednek rád a kupolák,
Mint büszke törzsből hajdanán
A sisakhordó koponyák.
Imádra nem süt ott a fény,
Nap, hold hiába incseleg!
Befognak minden ablakot
A hártyás, holt tekintetek.
Jertek hát oda, szenvedők!
Kövess, te kámzsás, furcsa had!
S ha Vaclav csont-csengői majd
Rémült füledbe hangzanak,
S a borzadálynak dala zúg
A borda-sípu orgonán
És neved sóhajtja a csend
A kriptarácsok fogsorán,
Sebeid pörke mind lehull!
És mankóidat elveted.
Ha szentélyében térdre rogysz:
És lépcsejéhez ér fejed.
Álmomban lágy gyolcsot szőttél,
Oly elomlót, mint a köd.
Csak libegett, nem suhogott
Holdas ujjaid között.
S nőtt a kelme, mint az emlék
S tél előtt az éjjelek.
Min a vágy és mint a láz, hogy
Nélküled nem élhetek.
Tudtam jól, hogy álmodom csak,
De vágy-rajzolt válladat
Megérintem… Te rámnéztél
S így szóltál: „Árny-alak
Mért kisértesz? Tegnap este
Elaludtam s tudom én:
Annyi vagy csak, mint a csillag
Az esti tó tükörén.
Az alanti szerző nevére kattintva az előző számokban közölt gazdag válogatás olvasható.
Költő Nagy Imre, Balázs Béla, Oláh Gábor, Kaffka Margit, Rozványi Vilmos, Keszthelyi Zoltán,
Nadányi Zoltán, Bárd Miklós, Hollós Korvin Lajos, Fodor József, Gellért Oszkár, Marconnay Tibor,
Simon István, Rab Zsuzsa, Jókai Mór, Vihar Béla, Lányi Sarolta, Lévai József, Kis Ferenc,
Komjáth Aladár, Kún József, Ladányi Mihály, Kerényi Grácia, Czóbel Minka,
Szépkúti Miklós, Kemény Simon
| ||||
A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben a magyar építőipar gépesítése annyiban különbözött az emberöltővel azelötti időszaktól, hogy az épitőanyagot nem lovaskordék hanem ZIL teherautók szállították. A betonbedolgozás gépei a betonkeverő mellett a ZIL billencs és a szállitószalag volt, semmi lényeges változás nem volt akkoribban az azt megelőző évtizedekhez képest. Ezért volt szükséges a segédmunkások sokaságát alkalmazni. Segédmunkások többnyire ciányok voltak. Az anyagmozgatáson kivül ők végezték a különféle földkiemeléseket anélkül, hogy a magasabb bérkategóriát jelentő kubikos besorálásba kerültek volna. Ők végezték a különféle bontási, rakodási munkákat, munkahelyi anyagszállitási munkákat. Egyszóval, minden nehéz és piszkos munkát végeztek.
A hetvenes évek egyik legfontosabb és kiemelt állami beruházás volt az un. cementgyári program, melynek egyik jelentős beruházása volt a Hejőcsabai Cementgyár (HCM) több milliárdos rekonstrukciója és bővitése.
Pályakezdőként kerültem a HCM épitkezés egyik építésvezetőségére, ahol közel 80 munkás dolgozott ebből mintegy 25-30 volt cigány, akik két brigádot alkottak. A brigád tagjai rokonsági kapcsolatban voltak, ahogy később megtudtam. De mindkét brigádnak az igazi vezetője a Rézműves család öregje, Rézműves Sándor volt. Volt több Rézműves nevű a brigádban, söt azonos nevűek is. Rézműves Sándorból volt négy is, és mind a családi neve után egy arab számot viselt megkülönböztetésül, mint a „régi világban“ a vasutasoknál ez bevett szokás volt.
Rézműves Sándor az „öreg“ már közel járt a hatvanhoz, inkább nem régen töltötte az ötvenkilencet, ahogy megtudtam. Irni nem tudott, de a brigádban nem volt ezzel egyedül. Azokban az időben az épitőipari munkások között ez nem volt ritkaság és nemcsak a cigányok között voltak analfabéták. Bérfizetéskor a bérjegyzéket mindig két ember elött irták alá, három keresztet irva a megfelelő rubrikába és ujlenyomattal hitelesitették a keresztek valódiságát.
A bérfizetés az külön szertartás volt, mert minden második héten lettek kifizetve a fizikai állományhoz tartozók. A hó elején fizetési előleget kaptak, mert a teljesitményelszámolás akkor még kézzel, tekerős mechanikai számológépekkel történt, így elég időigényes munka volt. A bérfizetési napon a pénzt a Berentén lévő főépítésvezetőségről hozták a vállalati személyautóval és az építésvezetőség műszaki alkalmazottjai – mind a ketten - a pénztárossal együtt készitettük elő, amihez bizony olykor több órai munka is szükséges volt. Igazság szerint a bérfizetések rendkivüli szabálytalanok voltak. Volt olyan eset is, amikor a vállalati személygépkocsi nem állt rendelkezésre, egy sportszatyorban vittem a pénzt a zsúfolt autóbuszon. Éjszakára a sporttáskámat nem a faházban lévő lemezszekrényben helyeztem el – óvatosságból, hiszen mint tudjuk az ördög nem tér nyugovóra - hanem az ágyam alatt lelt átmeneti menedéket a másnapi kifizetésre kerülő pénz. Azóta sem aludtam pár millió forint fölött.
De térjünk vissza a cigányok munkahelyi dolgaira.
Rézműves Sanyi bácsi derakasan igazgatta a két birgádot. Nemcsak a felmerűlő emberi problémákat kezelte – nem volt igazolatlan hiányzás a cigányok között – de a munkavégzésben sem volt különösebb kifogásolni való.
Az épitkezésen igen nagymennyiségű betonozási munkák voltak, értelemszerűen igen sok volt a zsaluzási és vasszerelési munka is. A zsaluzást és a betonvasszerelést lehetett szakaszosan is végezni, de a betonozást folyamatosan kellett csinálni. Kisebb mennyiségű betonozást a nappali munkák ideje alatt el lehetett végezni, de nagy műtárgyaknál, ahol egyszerre 200-250 m³ betont kellett bedolgozni, folyamatos munkavégzésre volt szükség. A betonozási technológia ezt követelte meg. Akkoriban nem állt rendelkezésre betonszívattyú és mixerkocsi sem, így a kész betont kézzel kellett bedolgozni. Ezért meg kellett szervezni az éjszakai műszakot is. Betonozók Rézműves Sanyi bácsi brigádjai lettek, de kellett hozzájuk egy éjszakai művezető is. Kisebb utánjárás után találtak is egy Csintalan nevű 35 év körüli embert, aki egy másik építőipari vállalatnál volt korábban művezető. Szép pirosarcú derék ember volt, de az arca és orra pirososságát nem a hűvös idő, hanem az évek alatt elfogyasztott löre okozta. Nem is csalódtunk benne, pár napig valóban nem ivott a munkahelyen de a műszak után altatóként csak leguritott egy-két üveg lőrét.
Az első napokban állást készitettek a szállitószalag részére, kiépitették az elektromos kapcsolószekrényt a helyszinre cibálták a szállitószalagokat és a merülő vibrátorokat, elkészítették az idöjárás elleni védőtetőket. A teljesítményt most hadd ne tárgyaljam. Végre beindult a nappali műszakban a betonozás, majd az éjszakai műszak Csintalan vezetése alatt következett. De Csinatalan művezető már elég borgőzős állapotban került elő, amire aztán éjszaka rátett egy-két üveggel. Így alig volt munkavégzés. Ez így ment pár éjszaka de aztán művezetönk annyira berugott, hogy két napig nem is látta öt senki.
Nyílvánvaló volt, hogy sürgössen kellett egy éjszakás művezető de addig is a betonozásnak nem volt szabad megszakadni. Így lettem ideiglenesen éjszakás, ami eltartott több mint egy hónapig.
A forgókemence alapokból volt nyolc darab és darabonként 250 m³ betont kellett bedolgozni, sőt kettöbe darabonként több mint 300 m³ beton került.
Aki lapátolt már egy kemény órát is már, az tudja, hogy tízenegy órai lapátolás mennyire keserves munka, miközben nem lehetett állni. Közben vibrálni is kellett, vagyis a betont tömöríteni, de nem akárki volt alkalmas a vibrálásra. Egy-két idősebb embert tanitottam be, akikre azért időnként oda kellett nézni, szerencsére a vibrátor hangjából már lehetett hallani mennyire szakszerű a vibrálás.
Hűvös éjszakák voltak de még nem fagyott, így a betonozásnak nem volt akadálya. A szükséges védősátrakat főleg az eső miatt Csintalan művezetősége alatt megcsinálták. De a hűvös azért bebújt az ember lajbijába csipkedve a bört, valami mozgásra készteve. Igy néha magam is beálltam lapátolni a cigányok közé, akik elöször különösnek találták ezt, de aztán azon versenyeztek, hogy ki tud gyorsabban lapátolni. Észrevétlenül nőtt a teljesítményük. Ebéd közben – mely éjfél körül volt az éjszakás műszaknak – beszélgettünk. Néha elmondtak egy-egy történetet életükböl, mely nem volt egyszerű. Majd mindegyiknek volt otthon valami kis gazdasága, disznó, tyúk konyhakert. A cigányok mind Miskolc környékéről valók voltak.
Egy hónap után megtörtént az elszámolás, vagyis a teljesitmény kiszámolása és a bérfizetés. Amikor megkapták a fizetésüket, akkor valami morgás volt köztük, amit nem értettem. Odamentem Rézműves Sanyi bácsihoz és kérdem:
-Van valami baj Sanyi bácsi?
-Nem tudom, de valami hibádzik a pénz körül – válaszolta. Azzal mutatja a bérjegyzéket ahol a különféle juttatások is fel voltak tüntetve, és elém tolja a brigád feljegyzését, melyet egy irni tudó brigádtag készített Rézműves Sanyi bácsi felügyelete alatt.
- Hétfőn visszatérünk erre, hozzák el mindenki bérjegyzékét és a saját felmérésüket- mondtam, mert aznap már péntek volt, a heti munkának vége.
Hétfőn együtt végeztük az új felmérést és megcsináltam a teljesítmény elszámolást is. A felmérés azt bizonyította, hogy bizony a cigányokat jelentős összeggel kurtították meg. Megcsináltam a biztonság kedvéért az ellenőrzést újra, és másnap bementem a főépitésvezetőségre, ahol a bérelszámolás és a műszaki teljesitményelszámolók voltak. A teljesítményelszámolók az építésvezetőség által leadott teljesítmények alapján számolták ki a bérvonzatot a bérelszámolók pedig a kapcsolodó ”zulagekat”, kiegészitéseket számolták el, például a különféle pótlékokat, járulékokat, így az utiköltségeket, különélést, éjszakai pótlékokat, túlórákat.
Nem volt egyszerű a teljesitményelszámolókkal egyeztetni, pedig nyilvánvaló volt, hogy a munkateljesitmény negyedét nem számolták el. Veszekedés volt és bizony hangosabb szóváltásra is sor került.
- Az elszámolt teljesítmény a cigányoknak így is szép pénz! – mondták megdönthetettlenül a teljesítményelszámolók.
Nem nagyon győzött meg ez az érvelés, és tovább folyt a vita. Közben az irodába érkező főépítésvezető elé került az ügy aki átnézte a feljegyzéseket, és megnézte a teljesítményelszámolást és a helyettesét valami Dányi nevű embert keményen leszidva utasította hogy a valós teljesítményt azonnal számolják el és a pénzt még aznap fizessék ki a cigány brigád számára.
Karácsony elötti utolsó munkahéten az első munkanapon egy faházban lévő irodám ajtaján kopogtatnak, és azonnal nyilik az ajtó. Rézműves Sanyi bácsi lépett be rajta óvatosan és a köszönés után kérdezi:
- Egyedül tetszik lenni Sanyi bácsi? – kérdi és kicsit körbejáratja a szemét az irodában.
Kicsit zavartan mondtam az igent, mert furcsa volt, hogy egy hatvan éves ember egy 23 évest lebácsizzon.
- Tudja Sanyi bácsi – szól az ”öreg” Rézműves - hoztam ám magának valamit és azzal elövett a nála lévő táskából egy üveget és egy csomagot.
- A hét végén disznót vágtunk karácsonyra és hoztam magának egy kis kóstolót meg egy kis üveg pálinkát, amit magam föztem.
-Jó szívvel hoztam- tette hozzá.
Azzal a kezembe adta a csomagot és az üveget a padlóra az asztal mellé tette.
A meglepetéstől nem is tudtam hirtelen semmit mondani, a köszöneten kivül.
Majd úgy alakult, hogy munkahelyet változtattam és az utolsó napok egyikén amit még Hejőcsabán töltöttem, Rézműves Sanyi bácsi jött az irodámba.
-Tényleg el tetszik menni Sanyi bácsi?- kérdezte csendesen.
Tényleg elmegyek - adtam meg a választ az öregnek, aki nedves szemmel mondta:
- Kár. Nagy kár ez Sanyi bácsi. Ki lesz ezután a mi pártfogónk?
Azóta is sokszor gondolok erre a történetre, pedig eltelt már lassan negyven év.
Rézműves Sándor azóta biztos megtalálta égi pártfogóját.
Aszalós Sándor
Hejőcsaba, HCM
1956, október 31.-én a késő esti órákban, a városháza nagyetemében, egy zajos népgyülés a békéscsabai városi forradalmi tanács elnökének választott meg. Valaki megmagyarázta, hogy az valami olyasféle mint egy polgármester, már csak azért is, mert a polgármester a nagy zavarban lelépett.
Már napok óta nem aludtam otthon és jobb megoldás hijján a polgármesteri irodában sikerult egy pár órat hunyni a szemem. Már kora reggel ment a nagy sürgés-forgás, az igazság az persze, hogy senki sem tudta, hogy mi történik, vagy éppen mit kéne tenni.
Úgy déltájban egy küldöttség jött és Vizvári Jula színésznö aki előlépett mint polgármesteri titkár vezette be őket az irodába. Három cigány férfi, három korosztály, hozzátartozó feleségekkel és megszámlálatlan gyerekkel. A legöregebb ember, levett kalappal lépett elő és adta elő a jövetelük célját.
- Polgármester elvtárs, - mondta – úgy hallottuk, hogy most, hogy győzött a forradalom, majd minden másként lesz. Azt szeretnénk kérni, hogy utaljon ki nekünk fát, mert hogy mi teknőfaragó cigányok vagyunk, csak ahhoz értünk, mi azt szeretnénk csinálni…
Kaskötő István
Ajánlott olvasmányok:
Csalog Zsolt: Mit csináljunk a cigányokkal?
Sárközi Gábor: A cigányokról őszintén
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára
Szerkesztő: Fetykó Judit
Szerkesztő: Aszalós Sándor
Szerkesztő: Kaskötő István
| ||||
Tóth Árpád
1886-1928
RÉGI DALLAMOK
Egy ismeretlen szép lány zongorázik.
Fájó dallam, mint örvénylő patak,
Lüktet fülembe a kis kerti házig,
Hol meghúzódva ülök hallgatag.
Kivül merev, bús tömbökké verődvén
Merengnek vénhedt, hajlott testü fák,
Jégkéreggé fagy rajtuk a verőfény,
Kék árnyukban ül hűs szomoruság...
Ellobbant lángelmék halk muzsikája
Füröszti fáradt, sáros lelkemet,
S úgy fáj, hogy éltem mért fonnyadt sivárra,
Mint holt mező, mit tar homok temet.
A drága múlt ragyog fel ím előmbe,
Mint éji tó, az árnyruhás, borús,
Ha hűs tükrén piros fényét elöntve
Kigyúl a nap, a szent, tűzkoszorús...
Szivem mélyén, a bíbor koporsóban
Holt álmok népe ébredez, remeg.
S naiv ritmusra fürgén, rikitóan
Körültáncolnak és megejtenek.
Édes, mélységes, halk gyerekszerelmem
Üde melegét újra érezem,
Az agg lugasban ülünk újra ketten,
S vékony, fehér kezéhez ér kezem...
A zongorán künn új dal zúgva harsan,
Vonagló, jajgató, éles, sötét,
S én felriadva, könnyes szemmel, halkan
Lefogom ábrándjaim kék szemét.
Ó, mért is volt álmodni annyi álmot,
Fényes mennyország, mért szálltál le rám,
Ha pár év múltán életed s halálod
Egy halk futam egy ócska zongorán...
BRONZSZOBOR A KÁVÉHÁZBAN
Szép bronzszobor, melléd ülök le,
Setét, busongó bronzszobor,
Ki illatos, lágy, könnyü ködbe,
Csendes sarokba rejtve jól,
Fakó tükröknél álmodol.
Jó néznem bús szemöldöködre.
Ma bántana a furcsa lárma,
S kinevetnének a fiúk.
Meleg csókok és tarka kártya
Ma, lásd, tudom, hogy mind hazug,
S egy csendes, otthoni zsalut
Verselnék meg, áldón, vigyázva.
Ma lovagolnék, künn, a ködbe,
Korhadt, döngő hidakon át,
Ma vizsgán, búsan, eltünődve
Szétszednék egy vén fuvolát,
Ma szép, szelíd mártirhalált
Halnék egy szent Eszméért, csöndbe...
Ma főmet szépen hátrahajtom
Setét emlődre, bronzszobor,
S rémlik, te is, fejemre hajlón
Szép, bús csodákról álmodol.
Tán arról épp, hogy ily komoly
S hervadt lesz holtan is az arcom...
A vén ligetben jártunk mi ketten,
Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
Hozzám simult félőn, ijedten,
S éreztem: nem a régi már.
Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
S csendes volt a szivünk nagyon,
És mégis csókba forrt az ajkunk
Azon a sápadt alkonyon.
Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
Lehullott egy csöpp csipke-rom,
Fehéren és halkan röpült le,
Akár egy elhervadt szirom.
Szeme rámnézett kérdőn, búsan:
(Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
Ily szomorúan, ily koldúsan
Mért hívtuk egymást ide? mért?
S mondta, hogy késő már az éj, s ő
Megy... mennie kell... s elfutott.
Hallottam haló zaját a lépcsőn,
S nem tudom, meddig álltam ott.
Aztán... le s fel jártam a parkban,
Mint aki valakire vár.
Gázolt a sarkam síró avarban,
S aludt a tölgy, a hárs, a nyár...
EGY RÉGI VERS A PEGAZUSHOZ
Fakó lovam, fáradt lovam,
Hadd igazítom meg a nyerged,
S hol holt rózsák avarja van,
Járjuk be egyszer még a kertet.
Hej, jó világ volt hajdanán,
Nem laktunk a Sóhaj-tanyán,
S nem néztük búsan, hogyha pergett
Az éjbe szürke hó...
Gyi, vén fakó...
Mily búsak a tar rózsafák,
Fejfái ifjan holt tavasznak,
Lehervadt a bimbóvilág,
S a bíbor rózsák mind elasztak;
Csak száraz ág maradt nekem,
Belőlük hosszú éjeken
Egy-két bús láng-rózsát fakasztgat
Tüzem, a hamvadó...
Gyi, vén fakó...
Fakó lovam, fáradt lovam,
Kihalt a táj, mit tenni már most?
Az áldott csárda merre van,
Mely bús lovast és béna táltost
Jóval fogad, és nyugtot ád?
Előre, rokkant Rozinánt,
Elérjük majd a Néma Várost,
S behint a szürke hó...
Gyi, vén fakó...
Előttem nők siettek. Testét lomhán kinyújtva
Közénk terült a távol... és míg az esti csendben
Elhalt víg kacajuk, kezem szegény öt ujja
Didergőn összesimult nyűtt, lim-lomos zsebemben.
S reád gondoltam akkor, s szájon csókolt a halk szél,
Mely most testhez feszíti az asszonyok ruháját,
S mely olyan illatos, mint duzzadt dombu párnád,
S szelíd, mint női vállhoz simult bús férfi-arc-él.
Merengtem: most vetik fel fehérlő szűzi ágyad.
S irigyeltem cseléded, ki vár, míg vetkeződöl,
És aki elmenőben kecses melledre láthat,
Min kis kupolát formálsz imára tett kezedből.
S eszembe tűnt egy alkony, halkan súgtad nekem,
Hogy egy imába foglalsz fáradt, aggott apáddal...
Ó, látod-é még, édes, a múlt ködein által
Apád szelíd, holt arcát s alázatos fejem?...
Hazaindultam aztán, bús dolgokon tünődve:
E furcsa földi létre mi végre kelle lennem?
Vágynom melegre, fényre és karcsú testü nőkre
S bolyongni félszegen, magányos esti csendben?
S vén utcapadokon hosszan meg-megpihenve
Verseim mondogattam, melyekben csendesen
Zokognak bánatim, és egykedvűn figyelte
Fáradt, reszkető számat fáradt, szegény szivem...
(A kárpáti harcok idejéből)
Magányos sír a keskeny, elhagyott
Völgyben, keresztje ferde már, veszendő,
De gyapjas hó a vállát - enyhe kendő -
Szelíden védi, s rojtul ráfagyott
Kis jégcsapok gyémánt dísze ragyog:
Míg lent a néma bíborban derengő
Mélységben zárt szemekkel és merengő
Arccal nyujtózik egy ifjú halott.
Ha véres szemmel s arany nap-sisakban
A hajnal újra a hegyekre csattan,
Pihenj, kedves, nem kell már harcra szállnod,
Sírod felett még bús moraj lebeg,
De te feledd az ágyút már, - te álmodd:
Hazaértél, s ugat vén, hű ebed...
Már borús, örök körben kering
Lomha léted, útad elveszett,
Mert arany fonálod, mely szerint
Járj, elejté csüggeteg kezed,
S immár pályád fájó labyrinth,
Lesz-e még, ki rajta elvezet?
Lesz-e égi angyal, akinek
Karja védjen útaid sivárján?
Vagy akár remény: remek ivet,
Boldog hídat színlelő szivárvány?
Vagy ha más nem, egy szegény szivet
Lelsz-e még, mely mint te, úgy viv, árván?
Ó, jaj, már tetőled minden út,
Angyal és remény s szív elmaradt,
Helyed árva zug csak, méla sut,
S lelked bölcs lemondást, bús sarat
Téli kandallódul sírva gyúrt,
Mely nem ád hőt, csak füsttel marat...
Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
Üveges szemmel aludtak a boltok,
S lomhán söpörtek a vad kővidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.
Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja:
Minden üvegre száz napocska hullt,
S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
A Végtelen Fény milliom karátja.
Bűvölten állt az utca. Egy sovány
Akác részegen szítta be a drága
Napfényt, és zöld kontyában tétován
Rezdült meg csüggeteg és halovány
Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.
A Fénynek földi hang még nem felelt,
Csak a szinek víg pacsirtái zengtek:
Egy kirakatban lila dalra kelt
Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt
Hangon a harangok is felmerengtek.
Bús gyársziréna búgott, majd kopott
Sínjén villamos jajdult ki a térre:
Nappal lett, indult a józan robot,
S már nem látták, a Nap még mint dobott
Arany csókot egy munkáslány kezére...
Új-Tátrafüred
Most, hogy megint útfélre estem,
Eltünődöm e téli esten,
Mi volt az élet, uramisten?
Mi volt? ez volt: sok fénytelenség,
Fakó robot és kénytelenség,
Száz bús határ reménytelenség.
Borult egek kevés azúrral,
Koldus pajtásság pár nagy úrral,
Pár ájult nóta, tépett húrral.
Egy-két vad mámor nyoszolyája,
Egy-két asszony jó, meleg szája; -
Volt, nincs. Csöndes a szívem tája.
Most itt ülök, roppant hegyek közt,
Betegen a többi beteg közt,
Múltnak háttal, halállal szemközt.
Lesz-e máskép? várjam? ne várjam?
Lassan szétszéled a homályban
Bitang jószágom, kedvem, vágyam.
Nyomukban, mint fekete bundás,
Begyűrt süvegű öreg kondás,
Hallgatva ballag a lemondás.
S mégis, a csönd-paplanú télben,
Nagy nyugalom évadját élem -
Érzem, az Isten gondol vélem.
Mint a bokrok setét bogyókkal,
A hó alatt zamatozókkal,
Megrakva szívem hűvös jókkal.
Hogy mire jókkal, majd megválik,
Mire a hó gyapja lemállik,
Új tavaszig vagy a halálig.
Fekszem megadva, békén, resten,
S néz rám, át a végtelen esten,
Tűnődve sorsomon, az Isten.
Pénzt, egészséget és sikert
Másoknak, Uram, többet adtál,
Nem kezdek érte mégse pert,
És nem mondom, hogy adósom maradtál.
Nem én vagyok az első mostohád;
Bordáim közt próbáid éles kését
Megáldom, s mosolygom az ostobák
Dühödt jaját és hiú mellverését.
Tudom és érzem, hogy szeretsz:
Próbáid áldott oltó-kése bennem
Téged szolgál, mert míg szivembe metsz,
Új szépséget teremni sebez engem.
Összeszorítom ajkam, ha nehéz
A kín, mert tudom, tied az én harcom,
És győztes távolokba néz
Könnyekkel szépült, orcád-fényü arcom.
| ||||
Aba-Novák Vilmos: Hazatérök
Aba-Novák Vilmos: Eta mosdik
Aba-Novák Vilmos: Körhinta
Aba-Novák Vilmos: Gémeskút-Itatás
Aba-Novák Vilmos: Fahordók
Aba-Novák Vilmos: Tájkép
Click here to add text.
